Kedves Olvasó!
Azt hiszem, sokan vagyunk úgy, hogy előszeretettel nézünk meg este egy-egy sorozatepizódot a tévében, online felületen, letöltve, satöbbi. A sorozatok meghökkentően magas koncentrációban foglalkoznak bűnügyi történetekkel, azon belül is gyilkossági ügyekkel. Még ezen kategórián belül is létrehozhatunk részhalmazokat, méghozzá igen egyszerű sémák mentén: léteznek pszichológiai tényezőket feldolgozó műsorok (Gyilkos elmék, A mentalista), míg a másik nagy csoport a rejtélyeket természettudományok segítségével megoldó szervek működését bemutató krimik (helyszínelő-sorozatok, Dr. Csont / Bones). Ha belegondolunk, nem éppen vidám témákat, sok esetben szörnyűségeket dolgoznak fel, ennek ellenére -- nem meglepő módon -- igen nagy rajongótáboruk van, nagy népszerűségnek örvendenek szinte minden korosztályban. Nem csoda, hogy Ládi Klára kezdeményezését is siker koronázza: a "CBI helyszínelők" című projekt keretében megtartott, rendhagyó kémiaórái technikai és módszertani újítások egész sorával igyekeznek a tananyagot még befogadhatóvá tenni.
A közelmúltban volt szerencsém megtekinteni a fenti kezdeményezést bemutató, a koncepciót összefoglaló videót az IKT műhely Youtube-csatornán. (Egyébként a CBI mozaikszó azért is ötletes, mert az Amerika keleti partján fekvő Kalifornia állam nyomozóhivatalát is így hívják: California Bureau of Investigation, CBI) Azért szeretném a továbbiakban ezt a videót elemezni, mert bár Ládi tanárnő egyik szakját sem tanulom, tanítani sem fogom, úgy gondolom, hogy egészen hasonló módszereket a történelemórán, esetleg németórán is be lehetne vetni -- események, történelmi dilemmák dramatizálása, nyomozós, "állomásos" játék formájában való tálalása előbbi, bármilyen kommunikációt, akár komplex nyelvtudás bevetését igénylő feladat utóbbi tárgy óráin -- élményszerűbbé téve ezzel a tanulást.
Mindkét lehetőséget szeretném egy-egy példával megvilágítani. Tegyük fel, hogy történelemórán a Párizs környéki békéket tanítjuk éppen. Úgy gondolom, hogy a sokszor nehezen átlátható érdekellentéteket (antant és központi hatalmak, ezzel összefüggésben Woodrow Wilson elnök nézetei, tiltakozása), a döntést követő (pl. magyarországi) nehézségeket lehetne szemléletesen, dramatizálva, mintegy a békekonferenciákat újrajátszva tárgyalni: a szerepekhez szükséges ismeretek rendelkezésre állnának tableten, telefonon (pl. QR-kód segítségével) előhívható, digitalizált formában, és természetesen az egész hatékonyan, a tanár által megtervezett módon zajlana, máskülönben nincs is értelme. (Az események Ládi Klára óráján sem ok nélkül, céltalanul zajlottak! Az ilyen jellegű tervezés jócskán túlmutat egy óravázlat elkészítésén, többek között ezért sem népszerű minden esetben a tanárok körében.)
Németórán gyakorlatilag bármi szóba jöhet, ami a nyelvtudást fejleszti. Akár Ládi tanárnő koncepciójának megfelelően nyomozhatunk is, amelynek keretein belül a rejtély megoldásához szükséges láncszemek elektronikus eszközök segítségével megválaszolható nyelvtani vagy lexikális kérdések abszolválása után válnának láthatóvá (ne feledjük, QR-kódok :-), persze ügyelni kell a helyes arányokra, nehogy "megöljük a bulit").
A gyerekek a projektben Google-kérdőív segítségével önértékelést végeztek. A filmben látott fejlesztő értékelési eszköz a saját (illetőleg bármely) szakterületen is alkalmazható. Úgy gondolom, hogy a látott interaktív megoldások nem aratnak minden esetben osztatlan sikert: a kérdőívek segítségével diszkréten, akár (célszerűen) anonim módon felderíthetjük, nyitott-e a csoport a "terepmunkára". Ha nem, fontos, hogy ne erőltessük.
Ami egészen fellelkesített videónézés közben, az a projekt kidolgozottsága és a mai gyerekek számára nélkülözhetetlen technikai eszközök rendkívül átgondolt, célszerű és adekvát használata. Az egész kerettörténet érdeklődést, figyelmet felkeltően volt tálalva, az e-mail beérkezésétől a feladatok, eszközök kiosztásán át egészen a rejtély megoldásáig: a film megtekintését követően az fogott meg leginkább, ahogyan a Tanárnő igazi Caine hadnagyként, kellő határozottsággal, a gyerekeket a megoldásra rávezetve tartja kézben igen magabiztosan az irányítást. Azt sem vethetjük a szemére, hogy a "számonkérés" elmaradt volna: a "helyszíneléshez szükséges ismereteket" rejtő "felvételi teszt" ezt a szükségletet is kielégíti.
Azt hiszem, nem túl gyakori, hogy egy-egy tanár QR-kódok segítségével elérhető tartalmakat vessen be óráján, pedig elég kézenfekvő gondolat, hiszen a tanulók imádják, ha bármihez bevethetik az okostelefonjukat, ha pedig ezt az óra céljának érdekében teszik, hasznossá is tehetjük ezt az aktivitást (erről a témáról, konkrétabban annak elméleti hátteréről Nádori Gergely előadásában hallhatunk). Kiváló megoldásnak tartom a "Digi hírközlő kábel" feliratú, rendőrségi kordonra hajazó szalag használatát is, talán nem túlzok, ha azt állítom, hogy ennyi forrásból ilyen hasonló infrastruktúrát teremteni nem lehetett kis feladat (gondoljunk akár a helyszínelős ládára is).
Természetesen számos tényező korlátozza a fentiek megvalósítását. Sok pl. budapesti, belvárosi iskola nem rendelkezik a videón látott, nagy kiterjedésű parkkal, márpedig a hasonló módszertant igénylő órák megkövetelik a nagy, tágas tereket (ha az órára szabad levegőn kerül sor, még jobb); erre az iskolaépületen belül vajmi kevés esélyt látok. Az ország egyes régióiban a szülők nem engedhetik meg maguknak, hogy okostelefont vásároljanak gyermeküknek, és/vagy az iskola sem olyan jól (vagy még annyira sem jól) felszerelt, mint a videóban látható intézmény. Gimnáziumban, idősebb gyerekekkel dolgozva akár az is gond lehet, hogy a tanulók adott esetben nem akarnak (vagy úgy tesznek, mintha nem akarnának) hasonló kerettörténetekkel operálni, hiszen ők már komoly, "nagy" lányok és fiúk, nem kíváncsiak erre az "óvodás tempóra". Nem beszélve arról, hogy pl. történelemórán rendkívül kevés idő áll rendelkezésre egy-egy témakör tárgyalására, nem mindig számolhatunk azzal, hogy az időtartam szempontjából hatékonyabb "kérdve kifejtős" vagy frontális módszer bármi másra lecserélhető.
A film kitágította a perspektívám abban, hogy hogyan állíthatunk komplex, de átgondolt, az utolsó részletig megtervezett és interaktív módon digitális eszközöket (pl. QR-kódokat -- talán érezhető, hogy a technika személy szerint nekem nagyon megtetszett, hangsúlyozom a jelenség egyszerűségét!) a tanítás szolgálatába, vagy talán ami még fontosabb, hogyan vonatkoztathatunk el egészen merész módon az iskolától megszokott hagyományos keretektől: hiszen ami egyáltalán szóba jöhet egy kémiaórán, az a szigorúan megszabott feltételek között, tanteremben, korlátozott módon zajló kísérletezés, ahol a legnagyobb élmény sok (de természetesen nem minden) esetben még mindig abban merül ki, hogy éghető anyagokat gyújtogatunk vagy látványos színű vegyületeket hozunk létre. (Szerintem általános iskolában a tanulók inkább ebből az irányból közelítenek, nem feltétlenül kapcsolódik össze a tankönyvben megtanult [ha ez egyáltalán megtörtént] jelenség a kísérletezés során látottakkal.)
Minden említett nehézség, akadály ellenére úgy gondolom, hogy több területen, de leginkább tanári szemlélet területén sokat tanulhatunk a videóból: esetenként ugyanis nem a gyerekek érdektelensége, a technikai eszközök vagy egyéb infrastruktúra deficitje, hanem a tanár nyitottsága, kísérletező kedvének hiánya, a magas fokú kidolgozást ellehetetlenítő "időhiány" áll a dolog útjába.
